Tényleg mindig az edző irányítja a tanulást? - A külső szabályozástól a belső szabályozásig

Amikor egy edző megtanít egy új mozgást, természetesnek vesszük, hogy ő irányítja a folyamatot. Megmutatja, elmondja, korrigál, visszajelez – a tanítvány pedig ezekre támaszkodva próbálja végrehajtani a feladatot.
De vajon az oktatás teljes folyamata erről szól? Meddig kell az edzőnek irányítania, és mikor válik maga a tanítvány képessé arra, hogy egyre nagyobb részben saját maga szabályozza a mozgását és a tanulását?

Ki irányítja a mozgást?

Egy kezdő tanítvány esetében teljesen természetes, hogy a rúdsporttréner folyamatosan irányítja a mozgást: elmondja, megmutatja az adott gyakorlatot, szükség esetén újra elmagyarázza vagy bemutatja, korrigál, segít, és közben lelkesít, bátorít, motivál. Ahogy a demonstráció szerepéről szóló korábbi cikkemben is írtam, egy új mozgás megtanulásának kezdetén a bemutatásnak kiemelt szerepe van: a tanítvány először látja, milyen mozgást szeretnénk tőle, még nincs kialakult belső mozgásképe és megfelelő mozgástapasztalata sem. Ez nem túlzott irányítás, hanem a mozgástanulás természetes része.

De vajon ez marad később is a cél, hogy az oktató mondja meg, mit, mikor és hogyan csináljon a tanítvány, vagy a mozgástanulás során el kell jutnunk egy olyan pontig, ahol az oktató által irányított végrehajtást fokozatosan felváltja a saját mozgás érzékelése, értékelése és szabályozása?
Ahhoz, hogy ezt megértsük, először érdemes megnéznünk, mi történik a mozgás megtanulásának kezdetén, és mit jelent egyáltalán a külső és a belső szabályozás.

Mit jelent a külső és belső szabályozás?

Amikor egy tanítvány megtanul egy új mozgást, elsőre természetes, hogy sok külső információra támaszkodik. Az edző instrukciót ad, megmutatja a mozdulatot, korrigálja a hibákat, a tanítvány pedig ezek alapján próbálja megszervezni a saját mozgását. A mozgás szabályozásában azonban nemcsak az edző információi vesznek részt: a környezet, az eszközök, a társak és maga a mozgás végrehajtása során keletkező érzékszervi információk is folyamatosan hatnak a végrehajtásra. A mozgástanulás szakirodalma az egyéni, mikro- és makrokörnyezeti tényezőket egyaránt a mozgásos cselekvést befolyásoló tényezőkként kezeli.

Külső szabályozásról akkor beszélhetünk, amikor a tanítvány mozgásának megszervezésében jelentős szerepet kapnak a kívülről érkező információk és az oktató által adott támpontok. Egy kezdő rúdsportolónál ez különösen hangsúlyos: az edző mondja meg, honnan induljon, hová tegye a kezét vagy a lábát, milyen irányba mozduljon, és szükség esetén azonnal korrigálja a végrehajtást, ez azonban nem jelenti azt, hogy a tanítvány pusztán passzív végrehajtó lenne. Már a tanulás során is folyamatosan érkeznek hozzá információk a saját testéből és a környezetből, a gyakorlások számának növekedésével pedig egyre több ilyen információ jut vissza az idegrendszerhez, és ezek alapján fokozatosan finomodik a mozgás végrehajtására vonatkozó cselekvési terv. Ezzel párhuzamosan kialakul és stabilizálódik a mozgás belső érzete is: a tanítvány egyre pontosabban érzékeli, hogyan hajtja végre a mozdulatot, és milyen érzés a megfelelő kivitelezés.

Innen kezdődik a belső szabályozás egyre nagyobb szerepe. A tanítvány már nem kizárólag az edző által adott instrukcióból tudja, hogy valami jól vagy rosszul sikerült, hanem a saját mozgásérzete, a környezetből érkező információk és a korábbi tapasztalatai alapján is képes felismerni és korrigálni a végrehajtást. A fejlődés tehát nem úgy írható le, hogy "az elején az edző irányít, később pedig az edző már felesleges". Inkább arról van szó, hogy a szabályozásban fokozatosan megváltozik az információk felhasználásának módja, a gyakorlottabb tanuló egyre kevésbé kényszerül arra, hogy tudatosan a mozgás minden egyes részletére figyeljen, és figyelme fokozatosan a környezetben bekövetkező változásokra, illetve azokhoz való alkalmazkodásra helyeződik át. A cél nem az, hogy a tanítvány örökké pontosan azt hajtsa végre, amit az edző mond neki, hanemaz, hogy a külső segítségből fokozatosan felépüljön egy olyan saját mozgásszabályozás, amelyben a tanítvány már önállóan is képes érzékelni, értelmezni és szükség esetén módosítani a mozgását.

A külső szabályozás nem hiba, hanem a tanulás természetes része

Ha a külső szabályozásról beszélünk, könnyű abba a hibába esni, hogy úgy gondolunk rá, mint valamire, amit az oktatónak minél hamarabb vissza kell szorítania, mintha a jó edző attól lenne jó, hogy minél kevesebbet beszél, minél kevesebbet mutat, és minél hamarabb "elengedi" a tanítvány kezét. Pedig egy kezdő tanítványnál éppen az ellenkezője lehet indokolt.
Egy új mozgás megtanulásakor a tanítvány még nagyon sok információt próbál feldolgozni. Nemcsak azt kell megértenie, hogy mi a feladat, hanem azt is, hogyan szervezze meg hozzá a saját testét és mozgását, emiatt a mozgástanulás kezdetén magas az információigény, és a szakirodalom szerint ilyenkor célszerű olyan gyakorlási környezetet kialakítani, amelyben a zavaró tényezők és a feladat nehézsége kontrolláltabb. Ez a rúdsportban különösen könnyen megfigyelhető.

Egy kezdő tanítvány számára már önmagában az is komoly feladat, hogy megértse, hova kerüljön a keze, melyik lábával induljon, hova helyezze a testsúlyát, mikor indítsa el a mozdulatot, mit kell megfeszítenie és mit kell ellazítania. Ha ehhez az oktató nem ad megfelelő kapaszkodót, nem feltétlenül az önállóságát fejleszti – könnyen lehet, hogy egyszerűen túl sok feldolgozandó információt hagy rajta, éppen ezért a kezdő szintű oktatásban nem elég ismerni és jól végrehajtani az adott mozgást: azt is tudni kell, hogyan érdemes azt megtanítani. A sportági technika ismerete önmagában még nem tesz valakit jó oktatóvá, az oktatónak azt is tudnia kell, hogyan bontsa fel a gyakorlatot tanítható lépésekre, milyen információt mikor adjon át, mikor mutassa meg, mikor korrigáljon, és mikor érdemes teret hagyni az önálló gyakorlásnak. Ezért van szükség a kezdő oktatásban a pontos instrukcióra, a megfelelő időben és módon alkalmazott demonstrációra, a korrekcióra, a segítségadásra és a gyakori, fejlesztő visszajelzésre is. A kérdés tehát nem az, hogy kell-e irányítani a kezdő tanítványt, mert kell, a kérdés az, hogy meddig és hogyan.

Nem minden instrukció ugyanolyan, az oktató irányítása ráadásul nem feltétlenül jelenti azt, hogy a tanítványnak minden egyes mozdulatrészletet készen kell kapnia. Gondoljunk például egy egyszerű "Tűzoltóra", amely a forgások egyik alapja. Ennek megtanításakor egy kezdő tanítvánnyal részletesen végigvesszük az "Alapállást", az "Alapsétát", a "Beforgató mozdulatot", majd a lábkulcs pontos kialakításának folyamatát és magát a teljes forgást is. Itt még fontos, hogy a tanítvány minden lényeges részlethez megkapja a megfelelő információt és segítséget, hiszen ezekből épül fel az a mozgáskép és mozgástapasztalat, amelyre a későbbi elemeknél támaszkodni tud. Ha azonban ugyanez a tanítvány már stabilan ismeri a "Tűzoltót", és egy rá épülő változatot, például a "Nyújtott lábas tűzoltót" tanítjuk, egészen más lehet az oktatói segítség mértéke. Ilyenkor már nem szükséges újra részletesen végigvenni az egész mozgást, elég lehet megmutatni és/vagy elmondani, miben különbözik az új elem az ismerttől, sőt, sok esetben még a teljes demonstrációra sincs szükség: elegendő lehet egy rövid verbális instrukció vagy akár a mozdulat "elbábozása", hogy a tanítvány értse, mit kell az addig ismert mozgáshoz képest másképpen végrehajtania. Ugyanaz az oktató, ugyanaz a tanítvány, ugyanaz a sportág – mégis teljesen más mennyiségű és minőségű külső információt adunk át. Nem azért, mert az oktató kevésbé akarja megtanítani az új elemet, hanem azért, mert a tanítvány már rendelkezik azokkal az előzetes ismeretekkel és mozgástapasztalatokkal, amelyekre az új mozgás épülhet.

A mozgástanulásról szóló szakirodalom különbséget tesz olyan instrukciók között is, amelyek a mozgás pontos térbeli, időbeli és dinamikai kivitelezését részletesen meghatározzák, illetve olyanok között, amelyek inkább a mozgás fő vezető műveleteire adnak támpontot, miközben teret hagynak az egyéni sajátosságoknak, az aktív felfedezésnek és a tapasztalatszerzésnek. Ez edzőként nagyon fontos különbség, mert más azt mondani: "Külső kézzel fogj rá a rúdra "Baseball-fogással" mellkasmagasságba, a csuklód a rúd irányába nézzen, hogy tudj vele tolni.", és más azt mondani: "Próbáld úgy eltolni magad a rúdtól, hogy a tested a köríven maradjon a forgás teljes hosszán."
Mindkettő instrukció, mindkettő irányítja a tanulást, de nem ugyanannyi döntést hagy a tanítványnál. Az első esetben az edző a mozgás végrehajtásának nagyon sok részletét előre meghatározza, a másodikban pedig megadja a feladat lényegét, de bizonyos részletek megtalálását a tanítványra bízza. És hogy melyik a jobb? Erre nem lehet egyetlen választ adni.

Egy kezdő tanítványnál, aki még most tanulja a "Tűzoltó forgást", az első, részletesebb instrukció a megfelelő. Neki még szüksége van arra, hogy tudja, melyik kezével, hogyan és hova fogjon, hiszen ezek számára még új információk, viszont egy tapasztaltabb tanítványnál, aki stabilan ismeri az alapokat, ugyanezt már nem feltétlenül szükséges minden alkalommal részletesen elmondani, elég lehet akár egyetlen mondat is: "Ugyanúgy, ahogy a Tűzoltó forgásnál már tanultad." Ebben az egy mondatban valójában rengeteg korábbi tanulási tapasztalat van. Az oktató nem ismétli el a teljes mozgást, mert tudja, hogy a tanítvány számára már rendelkezésre áll az a belső mozgáskép és mozgástapasztalat, amelyre az új feladatnál támaszkodhat. A cél ugyanis nem az, hogy a tanítvány örökké ugyanannyi külső segítséget kapjon, hanem az, hogy a segítség a tanulás előrehaladtával változzon.

A mozgástanulás során a tanítvány fokozatosan egyre több információt tud felhasználni a saját mozgásából, a gyakorlás során kialakul a mozgás belső érzete, egyre pontosabban képes érzékelni a saját végrehajtását, és egyre több részletet tud önállóan kontrollálni. Ez azt jelenti, hogy ugyanaz az instrukció, amely egy kezdőnek szükséges, egy haladó tanítványnál akár felesleges is lehet, és ez az a pont, ahol az oktatónak is változtatnia kell. Nem feltétlenül kevesebbet kell oktatnia, hanem mást és máshogy. A kezdőnél az edző sokszor megmutatja, elmondja, segít és korrigál, viszont a későbbiekben egyre inkább olyan helyzeteket teremthet, amelyekben a tanítvány maga figyelheti meg a mozgását, saját tapasztalatból jöhet rá egy-egy megoldásra, és fokozatosan megtanulhatja felismerni a saját hibáit, a szakirodalomban ez az aktív felfedezés és tapasztalatszerzés lehetőségeként is megjelenik. Az önállóságot tehát nem azzal tanítjuk meg, hogy egyszer csak magára hagyjuk a tanítványt, hanem azzal, hogy fokozatosan egyre több lehetőséget adunk neki az önálló érzékelésre, döntésre és korrekcióra.

Mikor léphet hátrébb az oktató?

A külső szabályozás fokozatos háttérbe szorulása nem azt jelenti, hogy az oktatónak egyszer csak kevesebbet kell foglalkoznia a tanítvánnyal, sokkal inkább azt, hogy a tanítvány fejlődésével együtt változik az oktató feladata is.
Egy kezdőnél természetes, hogy az oktató sokat beszél, sokat mutat, gyakran korrigál, és akár minden egyes próbálkozás után visszajelzést ad, mert a tanítványnak ekkor még szüksége van ezekre a külső kapaszkodókra. Ahogy azonban egyre több tapasztalatot szerez, egyre pontosabban érzékeli a saját mozgását, és egyre több információt képes önállóan felhasználni, az oktatónak is érdemes fokozatosan változtatnia az irányítás mértékén. De honnan tudjuk, hogy eljött ennek az ideje?

Nem feltétlenül abból, hogy a tanítvány már haladónak vagy profinak számít, sokkal inkább abból, ahogyan tanul és reagál az adott feladatra. Ha egy tanítvány egy gyakorlat után már nem azt kérdezi, hogy "Jó volt?", hanem azt mondja, hogy "Éreztem, hogy most nem volt meg a lendület", az már önmagában fontos visszajelzés az oktató számára, a tanítvány ugyanis nem pusztán végrehajtotta a feladatot, hanem információt szerzett a saját mozgásáról, ha pedig azt is hozzáteszi, hogy "Szerintem azért nem maradtam a köríven, mert nem volt elég lendületem, a következőnél erre figyelek", akkor már nemcsak érzékeli a hibát, hanem értelmezi is, és saját korrekciós stratégiát alakít ki. Ilyenkor az oktatónak egy következő feladatnál nem feltétlenül az a dolga, hogy azonnal korrigáljon, sok esetben sokkal többet tanul a tanítvány abból, ha először megkérdezi:

"Te mit éreztél?", "Szerinted mi nem volt jó?"

Ezek a kérdések nem azt jelentik, hogy az oktató nem tudja a választ, éppen ellenkezőleg: az oktató tudja, mikor nem neki kell megadnia a választ, és ez különösen fontos az önálló mozgásszabályozás kialakításában. Ha ugyanis minden hibát az oktató azonosít, minden korrekciót ő mond ki, és minden próbálkozás után ő értékeli a végrehajtást, akkor a tanítvány könnyen hozzászokhat ahhoz, hogy a saját mozgásáról mindig kívülről várja a választ, pedig a cél az, hogy fokozatosan megtanulja saját maga megfigyelni, értékelni és szabályozni a végrehajtását. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az oktató innentől csendben hátradől, sőt, az oktatónak továbbra is figyelnie kell a végrehajtást, fel kell ismernie a hibákat, és szükség esetén be kell avatkoznia – különösen akkor, ha a hiba biztonsági kockázatot jelent, vagy a tanítvány olyan következtetésre jut, amelyet szakmailag korrigálni kell. A különbség inkább az, hogy nem minden esetben előzi meg az oktató a tanítvány saját felismerését. Van, amikor megmutat,van, amikor elmondja, van, amikor korrigál, és van, amikor csak kérdez. Az oktatói tudatosság egyik fontos része éppen annak felismerése, hogy az adott pillanatban melyikre van szükség. A jó oktató nem akkor lép hátrébb, amikor már nincs dolga, hanem akkor, amikor a tanítványnak már van mit egyedül csinálnia.

Az ellenőrzéstől az önellenőrzésig

A sportoktatásban az ellenőrzésnek természetesen fontos szerepe van. Az edző figyeli a végrehajtást, visszajelzést ad, korrigálja a hibákat, és értékeli a tanítvány fejlődését, a cél azonban nem az, hogy a sportoló minden egyes alkalommal az edzőtől tudja meg, jól sikerült-e a gyakorlat, a sportban ugyanis lényeges, hogy az ellenőrzés fokozatosan önellenőrzéssé alakuljon át, és a sportolóban ne csak az önellenőrzés készsége, hanem annak igénye is kialakuljon. Ez tulajdonképpen szorosan összefügg azzal, amiről eddig beszéltem, hogy ha a tanítvány egyre pontosabban érzékeli a saját mozgását, akkor egy idő után már képes lehet arra is, hogy saját maga ellenőrizze a végrehajtását, ez azonban nem feltétlenül egyik napról a másikra történik, az önellenőrzést is tanítani kell.
Az egyik legegyszerűbb eszköz erre az önálló gyakorlás. Nemcsak azért fontos, mert a tanítvány több ismétléshez jut, hanem azért is, mert olyan helyzeteket teremt, amelyekben az oktató folyamatos jelenléte és azonnali visszajelzése nélkül kell figyelnie a saját mozgására, hiszen ha minden próbálkozás után az edző mondja meg, mi volt jó és mi nem, a tanítvány könnyen hozzászokhat ahhoz, hogy az értékelést kívülről várja, ha viszont van lehetősége önállóan gyakorolni, fokozatosan megtanulhatja feltenni magának is a kérdéseket: Mit éreztem? Mi sikerült? Mi nem sikerült? Mi változott az előző próbálkozáshoz képest? Mit próbáljak másképp a következő alkalommal?

Ebben például az edzésnapló is nagyon hasznos eszköz lehet, mert egy jól vezetett edzésnapló nem csupán azt rögzíti, hogy az adott napon milyen elemeket gyakorolt a tanítvány, segíthet abban is, hogy tudatosan kövesse a saját fejlődését, észrevegye a visszatérő hibákat, megfogalmazza, mi okozott nehézséget, és rögzítse, min szeretne a következő edzésen dolgozni, ugyanezért lehet hasznos, ha a tanítvány ismeri a saját sportágának szintrendszerét. Ha tudja, milyen elemek, technikai követelmények és mozgásminták tartoznak az adott szinthez, akkor a fejlődése nem kizárólag az edző által adott értékelésből válik láthatóvá számára, képes lehet saját maga is követni, hogy hol tart, mely területeken van már biztos tudása, és melyek azok, amelyek még gyakorlást igényelnek. Ez különösen akkor válik érdekessé, amikor a tanítvány már nemcsak azt kérdezi, hogy "Mit tanulunk ma?", hanem például azt mondja: "Ebben a három elemben még bizonytalan vagyok, ezért szeretnék ezekre külön gyakorolni." Őszintén szólva, ez az egyik kedvenc helyzetem edzőként, mert ilyenkor már nem én mondom meg, hogy mivel kellene foglalkoznunk, hanem a tanítvány maga ismeri fel, hogy hol van szüksége fejlődésre, és meg tudja fogalmazni, hogy mivel szeretne dolgozni. Persze az oktató feladata ilyenkor is megmarad: segíteni abban, hogy reálisan ítélje meg a saját szintjét, szükség esetén pontosítani a problémát, és olyan gyakorlási lehetőséget biztosítani, amely valóban közelebb viszi a céljához. Na itt már megjelenik a saját tanulás irányítása.

Ide tartozhatnak a közösségi médiában megjelenő videók is. Egy tanítvány számára ezek rengeteg vizuális információt és inspirációt jelenthetnek, ugyanakkor önellenőrzés nélkül könnyen félrevezetővé is válhatnak. Attól, hogy valaki lát egy látványos gyakorlatot egy videóban, még nem feltétlenül tudja megítélni, hogy az adott mozgás számára is megfelelő-e, milyen előképzettséget igényel, milyen technikai feltételei vannak, vagy hogy a saját végrehajtásában pontosan mi okozza a hibát, éppen ezért itt is fontos szerepe van az oktatónak: nem feltétlenül az a feladata, hogy minden külső információt kiszűrjön a tanítvány elől, hanem hogy megtanítsa azt értelmezni és kritikusan használni. Egy önállóbb tanítvány ugyanis nem attól önálló, hogy mindenből egyedül tanul, hanem attól, hogy képes eldönteni, melyik információ releváns számára, képes értékelni a saját végrehajtását, és tudja, mikor van szüksége külső segítségre. Ez az önellenőrzés egyik fontos célja: nem az, hogy az edzőre többé ne legyen szükség, hanem hogy a tanítvány tudja, mikor tud egyedül tovább dolgozni, és mikor kell segítséget kérnie, és talán ez az egész folyamat egyik legfontosabb eredménye.

1. A tanítvány először azt várja az edzőtől, hogy mondja meg, jól csinálta-e.

2. Később már ő maga tudja megfogalmazni, mit érzett és mi nem sikerült.

3. Még később pedig azt is képes megtervezni, mit fog másképp csinálni a következő próbálkozásnál.

Így válik az ellenőrzés fokozatosan önellenőrzéssé.

Tehát akkor végülis ki irányítja a tanulást?

Talán a cikk elején feltett kérdésre most már könnyebb válaszolni. Igen, az edző irányítja a tanulást – de nem az a cél, hogy örökké ő irányítsa a mozgás minden egyes részletét.

A mozgástanulás kezdetén szükség van a külső szabályozásra, a tanítványnak szüksége van az oktató tudására, instrukcióira, demonstrációjára, korrekcióira és visszajelzéseire, mert ezek nélkül sok esetben éppen azt a kapaszkodót nem kapná meg, amelyre az új mozgás megtanulásához szüksége van. Azonban ahogy a tanítvány tapasztalatot szerez, kialakul a saját mozgásérzete, egyre több információt képes felhasználni a saját végrehajtásából, és egyre pontosabban képes felismerni és korrigálni a hibáit, az oktató szerepe is változik. A jó oktatásban tehát nem az történik, hogy az edző folyamatosan ugyanúgy irányítja a tanítványt, hanem az, hogy az irányítás módja alkalmazkodik a tanítvány aktuális tudásához és önállóságához.

1. Kezdetben az edző megmutatja, mit és hogyan kell csinálni.
2. Később kérdéseket tesz fel.
3. Még később lehet, hogy csak egy rövid instrukciót ad.
4. Végül pedig elég lehet, ha a tanítvány maga felismeri, mit kell javítania, és tudja, hogyan és mit szeretne tovább gyakorolni.

Ez nem az oktató szerepének megszűnése, hanem az oktatás egyik legfontosabb eredménye, mert talán nem az a legnagyobb szakmai siker, amikor a tanítvány pontosan azt csinálja, amit mondunk neki, hanem az, amikor egyszer csak már nélkülünk is tudja, mire kell figyelnie.

És talán ekkor válik igazán önálló rúdsportolóvá.

Ha szeretnél tudatosabban tanítani...

Ha most készülsz arra, hogy rúdsporttrénerként kezdj dolgozni, a rúdsporttréner képzésen megtanulhatod azokat a szakmai, pedagógiai és módszertani alapokat, amelyekre oktatóként szükséged lesz – nemcsak azt, mit taníts, hanem azt is, hogyan és miért.

Ha viszont már oktatóként dolgozol, van tapasztalatod, de úgy érzed, bizonyos területeken szeretnél tudatosabbá válni, rendszerezni a meglévő tudásodat, vagy segítségre lenne szükséged egy konkrét szakmai kérdésben, nem feltétlenül kell újra egy teljes képzésen végigmenned. Erre szolgál a mentorprogram, ahol kifejezetten azokkal a területekkel foglalkozhatunk, amelyekben fejlődni szeretnél.

Akár most indulsz el az oktatói pályán, akár már benne vagy, a cél ugyanaz: ne csak azt tudd, mit csinálsz, hanem azt is, miért.

Felhasznált irodalom:

Biróné Nagy Edit (1983). Sportpedagógia. Sport Kiadó, Budapest.

Biróné Nagy Edit (2011). A testnevelés és sport oktatáselméleti alapjai. Digitális tananyag.

Király Tibor – Szakály Zsolt:Mozgásfejlődés és a motorikus képességek fejlesztése gyermekkorban. Dialóg Campus Kiadó, Pécs.

Nádori László:Az edzés elmélete és módszertana. Magyar Testnevelési Egyetem, Budapest.

Megjegyzés: A cikkben ismertetett pedagógiai elvek sportpedagógiai szakirodalomra épülnek, ugyanakkor a rúdsport-specifikus példák és következtetések a szerző több mint tízéves oktatói és képzői tapasztalatát tükrözik.

Tetszett a cikk?

A blogban rendszeresen jelennek meg sportpedagógiai és módszertani írások a rúdsportoktatásról. Ha nem szeretnél lemaradni a következő bejegyzésekről, érdemes időről időre visszanézned.

Olvass tovább!