Miért nem elég csak megmutatni? – Mit tanít a sportpedagógia a demonstrációról?

A rúdsportban talán nincs is természetesebb kérés annál, mint amikor egy tanítvány azt mondja: "Megmutatod még egyszer?"

És valóban, a demonstráció a mozgástanítás egyik legfontosabb eszköze. Egy jól időzített bemutatás segít elképzelni a gyakorlatot, kialakítja az első mozgásképet, motivál, és megmutatja, hová szeretnénk eljutni.

Én is demonstrálok, sőt, bizonyos helyzetekben kifejezetten sokat, mégis, akik régóta járnak hozzám, valószínűleg észrevették, hogy egy idő után már nem mutatok meg minden gyakorlatot. Ez nem azért van, mert ne tudnám, vagy mert nem szeretném, egyszerűen úgy gondolom, hogy egy bizonyos pont után már nem ez segíti legjobban a tanulást. Amikor erről beszélgetünk, gyakran meglepődnek rajta, pedig a sportpedagógia is hasonló szemléletet képvisel: a demonstráció rendkívül fontos része a mozgástanításnak, de önmagában nem elég a tanításhoz.

A demonstráció a mozgástanulás kezdete

A sportpedagógia az utánzást a mozgásos cselekvéstanulás legalapvetőbb módszerének tekinti. Ennek egyszerű oka van: amikor először találkozunk egy új mozgással, még nincs saját mozgásmintánk, ezért természetes módon azt próbáljuk végrehajtani, amit látunk, tehát a bemutatás segít kialakítani azt az első mozgásképet, amelyre később a tanulási folyamat épül, éppen ezért egy kezdő tanítványnál a demonstrációnak óriási jelentősége van. Ilyenkor még nem várhatjuk el, hogy pusztán szóbeli instrukciók alapján elképzeljen egy teljesen új mozgást. Szüksége van arra, hogy lássa a gyakorlat ritmusát, irányát, testhelyzeteit és egészét, sokszor nem is egyszer, hanem többször. Ez teljesen természetes, a demonstráció ilyenkor valóban a leghatékonyabb pedagógiai eszközök egyike.

A fejlődéssel azonban a szerepe fokozatosan megváltozik. Egy haladó tanítványnak már nem feltétlenül arra van szüksége, hogy ugyanazt a gyakorlatot ötödször vagy tizedszer is megnézze. Sokkal többet segíthet egy jól megfogalmazott instrukció, egy pontos hibajavítás vagy akár egyetlen kérdés, amely rávezeti arra, hogy saját maga értse meg, mi történik a mozgása közben. Másképp fogalmazva: a demonstráció jelentősége nem csökken, hanem átalakul.

Ez az a pont, ahol szerintem sok félreértés születik. Sokan úgy értelmezik, hogy ha egy oktató kevesebbet demonstrál, akkor kevesebbet segít, de én ezt éppen fordítva látom. Egy kezdőnek azért demonstrálok sokat, mert erre van szüksége, egy haladónak pedig azért demonstrálok kevesebbet, mert már más eszközökkel tudom hatékonyabban segíteni a fejlődését.

A következő kérdés azonban talán még ennél is érdekesebb. Ha a demonstráció valóban csak a kezdet, akkor mikor történik meg maga a tanulás? A sportpedagógia erre is nagyon egyértelmű választ ad… 

A valódi tanulás nem a bemutatás alatt történik...

A szakirodalom szerint a mozgás megértésének legnehezebb szakasza nem akkor történik, amikor a tanítvány nézi a gyakorlatot, hanem gyakorlás közben. Minden egyes végrehajtás során folyamatos visszajelzést kap saját mozgásáról: érzi, mi sikerült, mi nem sikerült, hol veszítette el az egyensúlyát, mikor volt megfelelő az időzítés. Ezek az apró felismerések és részsikerek motiválják a további fejlődést is. Tehát a demonstráció megmutatja mit kell csinálni, a gyakorlás tanítja meg hogyan.

Miért nem mutatom meg újra és újra?

Sokszor kapom meg a kérdést, hogy miért nem demonstrálok minden egyes gyakorlat előtt? A válasz egyszerű: mert egy bizonyos pont után már nem ez segíti legjobban a fejlődést. Ha azt látom, hogy a tanítvány már ismeri a gyakorlatot, kialakult benne a mozgáskép, akkor sokkal értékesebbnek tartom, ha lehetőséget kap arra, hogy ő maga próbálja megoldani a feladatot. Ilyenkor már nem feltétlenül egy újabb bemutatásra van szüksége, sokszor többet ér egy jól megfogalmazott instrukció, egy apró hibajavítás, vagy akár egyetlen kérdés. A kérdések arra ösztönzik a tanítványt, hogy ne csak végrehajtsa a mozdulatot, hanem gondolkodjon is róla, és hosszú távon pontosan ez vezet ahhoz, hogy önállóan is képes legyen fejlődni.

A demonstráció csak egy eszköz az oktató kezében

A sportpedagógia szerint az oktatás jóval több, mint bemutatás. A módszertani eszköztár része a demonstráció mellett:

• a magyarázat,
• a beszélgetés,
• a gyakoroltatás,
• a segítségadás,
• a hibajavítás,
• valamint az ellenőrzés és az értékelés is.

Ezek együtt alkotják azt a pedagógiai rendszert, amely a mozgástanulást támogatja. Különösen érdekes számomra, hogy a szakirodalom szerint a magyarázat a sportoktatásban ritkán jelenik meg önálló módszerként. Legtöbbször a demonstrációval együtt alkalmazzuk, hogy a tanítvány ne csak lássa a mozgást, hanem meg is értse annak lényegét. Ez talán elsőre magától értetődőnek tűnik, mégis könnyű megfeledkezni róla, hiszen amikor csak újra és újra megmutatunk egy gyakorlatot, akkor valójában ennek a gazdag módszertani eszköztárnak csak egyetlen elemét használjuk, pedig sokszor éppen egy jól időzített magyarázat, egy pontos hibajavítás vagy egy rávezető kérdés segíti át a tanítványt azon a ponton, ahol már a puszta másolás nem viszi tovább.

A következő kérdés azonban talán még ennél is érdekesebb. Mikor mondhatjuk azt, hogy valaki valóban megtanult egy gyakorlatot? Elég hozzá az, hogy egyszer sikerül egy gyakorlat, vagy valami egészen más jelzi, hogy a mozgás már valóban beépült?

Mikor mondhatjuk, hogy valaki valóban megtanult egy gyakorlatot?

Ez talán egyszerű kérdésnek tűnik, mégsem könnyű rá válaszolni.

• Amikor egyszer sikerül neki?
• Amikor háromszor egymás után is végre tudja hajtani?
• Vagy amikor már csukott szemmel, sötétben is meg tudná csinálni?

Én ezt egy kicsit másképp látom. Számomra nem az jelenti a valódi tudást, hogy valaki képes lemásolni egy mozdulatot, hanem az, amikor a mozgás már a saját mozgáskészletének részévé válik.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Ha azt mondom egy haladó tanítványnak, hogy:

• Iguana
• Csavartkezes pencil
• Rezes majom
• Allegra

és nincs szüksége arra, hogy újra megmutassam ezeket, egyszerűen csak végrehajtja őket, sőt, akár össze is kapcsolja a már ismert elemeket, na akkor már biztos, hogy tudja. Ilyenkor már nem engem figyel, hanem saját magát. Figyeli, hogyan dolgozik a váll, a törzs, mikor kell húznia, mikor kell tolnia, hol van a súlypontja. Számomra itt kezdődik az igazi rudas tudás.

Nem csak a rúdsportban működik így

Érdekes módon más sportágakban ezt teljesen természetesnek vesszük. Amikor elkezdtem komolyabban erőemeléssel foglalkozni, egyszer sem kértem meg az edzőmet, hogy mutassa meg, hogyan guggol, hogyan nyom fekve vagy hogyan húz fel nagy súllyal, pedig természetesen képes lett volna rá, mégsem ez segített volna a fejlődésben. Sokkal többet ért egy jól időzített instrukció, egy apró technikai javítás, egy olyan mondat, amely segít megérteni, mit kell másképp csinálnom.

Ugyanezt figyelhetjük meg más sportágakban is. Egy úszóedző nem ússza végig minden edzésen a pályát a sportolójával, egy tapasztalt balettmester sem attól tanít jól, hogy végigtáncolja a teljes órát. Természetesen mindannyian demonstrálnak, amikor annak helye van, de az oktatás jelentős része már nem a bemutatásról szól, hanem:

• a megfigyelésről,
• a hibafelismerésről,
• a visszajelzésről,
• a tanítvány gondolkodásának fejlesztéséről.

Úgy gondolom, hogy a rúdsport sem kivétel ez alól.

A cél az önellenőrzés

Talán ez volt az a gondolat, amely a legjobban megfogott a sportpedagógiai szakirodalomban. A cél ugyanis nem csupán az, hogy az oktató folyamatosan ellenőrizze a tanítvány munkáját, hanem az, hogy ez az ellenőrzés idővel önellenőrzéssé alakuljon át, vagyis a tanítvány ne csak végrehajtsa a feladatot, hanem maga is képes legyen felismerni a saját hibáit, értékelni a teljesítményét, és ami talán még ennél is fontosabb: igénye legyen arra, hogy tudatosan fejlessze önmagát.

Számomra ez az egyik legfontosabb cél az oktatásban. Nem szeretném, hogy a tanítványaim minden egyes próbálkozás után automatikusan rám nézzenek, azt szeretném, hogy először saját magukat kérdezzék meg:

• "Mit éreztem most?"
• "Mi változott az előző próbálkozáshoz képest?"
• "Szerintem miért nem sikerült?"

Mert amikor ezekre a kérdésekre már önállóan is keresik a választ, akkor kezd igazán tudatossá válni a mozgástanulás.

Az edzésnapló is pontosan ezt a célt szolgálja. Nem adminisztráció, nem egy lista arról, hogy melyik elemet próbáltuk meg, hanem egy olyan eszköz, amely segít tudatosítani a fejlődést.

• Mi sikerült először?
• Mi az, ami már stabil?
• Mi az, amin még dolgozni kell?
• Hol akadtam el?
• Mit szeretnék legközelebb kipróbálni?

Az edzésnapló segít abban, hogy a tanítvány ne csak az oktató visszajelzéseire támaszkodjon, hanem fokozatosan kialakuljon benne az önellenőrzés igénye is.

Nincs egyetlen jó módszer

Ha valaki idáig eljutott az olvasásban, talán felmerül benne a kérdés: "Akkor mostantól ne demonstráljunk?"

Természetesen nem erről van szó. A demonstráció továbbra is a mozgástanítás egyik legfontosabb eszköze, csak nem minden helyzetben a leghatékonyabb módszer. A sportpedagógia maga is hangsúlyozza, hogy a sportoktatás módszerei nem egy lezárt rendszert alkotnak. Az igazán sikeres edzők éppen attól válnak kiemelkedővé, hogy kreatívan alkalmazzák a pedagógiai eszközöket, új módszereket keresnek, és folyamatosan fejlesztik saját oktatási szemléletüket. Éppen ezért ez a cikk sem arról szól, hogy a demonstráció jó vagy rossz, sokkal inkább arról, hogy oktatóként tudatosan válasszuk meg, mikor, milyen céllal, és melyik tanítványnál alkalmazzuk.

A kérdés tehát valójában nem az, hogy kell-e demonstrálni, hanem az, hogy meddig. Egy kezdő tanítványnak nélkülözhetetlen segítség, egy haladó tanítványnak viszont sokszor már nem a következő bemutatásra van szüksége, hanem arra, hogy megtanulja értelmezni a saját mozgását.

Számomra a jó oktatás végső célja nem az, hogy a tanítvány örökké engem figyeljen, hanem az, hogy egyszer már ne legyen rám szüksége ahhoz, hogy felismerje a saját hibáit, megértse a mozgását, és tudatosan fejlessze önmagát. Mert úgy gondolom, hogy a valódi mozgástanulás ott kezdődik, amikor már nem csak másolunk, hanem értjük is, mit és miért csinálunk.

Ha szeretnél tudatosabban tanítani...

Ha most készülsz arra, hogy rúdsporttrénerként kezdj dolgozni, a rúdsporttréner képzésen megtanulhatod azokat a szakmai, pedagógiai és módszertani alapokat, amelyekre oktatóként szükséged lesz – nemcsak azt, mit taníts, hanem azt is, hogyan és miért.

Ha viszont már oktatóként dolgozol, van tapasztalatod, de úgy érzed, bizonyos területeken szeretnél tudatosabbá válni, rendszerezni a meglévő tudásodat, vagy segítségre lenne szükséged egy konkrét szakmai kérdésben, nem feltétlenül kell újra egy teljes képzésen végigmenned. Erre szolgál a mentorprogram, ahol kifejezetten azokkal a területekkel foglalkozhatunk, amelyekben fejlődni szeretnél.

Akár most indulsz el az oktatói pályán, akár már benne vagy, a cél ugyanaz: ne csak azt tudd, mit csinálsz, hanem azt is, miért.

Felhasznált irodalom:

Biróné Nagy Edit (1983). Sportpedagógia. Sport Kiadó, Budapest.

Biróné Nagy Edit (2011). A testnevelés és sport oktatáselméleti alapjai. Digitális tananyag.

Falus Iván – Szűcs Ida (2022). A didaktika kézikönyve. Elméleti alapok a tanítás tanulásához. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Nádasi András (é. n.). A pedagógiai taxonómiák – Bloom és követői. HunLine oktatási segédanyag.

Megjegyzés: A cikkben ismertetett pedagógiai elvek sportpedagógiai szakirodalomra épülnek, ugyanakkor a rúdsport-specifikus példák és következtetések a szerző több mint tízéves oktatói és képzői tapasztalatát tükrözik.

Tetszett a cikk?

A blogban rendszeresen jelennek meg sportpedagógiai és módszertani írások a rúdsportoktatásról. Ha nem szeretnél lemaradni a következő bejegyzésekről, érdemes időről időre visszanézned.

Olvass tovább!